után szeretek tükörbe nézni épp
folyik le a szemceruza az arcélemen
a szemem piroslik meg könnyezik hogy
tükröződik benne a világ marja
a torkomat a gyomorsav és közben
nagyon remélem hogy nem maradt
kukoricadarab valahol az orromban
olyankor pont annyira vagyok elveszett
amennyire egyébként látszódni szeretnék
még görbül egyet a hátam amíg
csuklok egyet de már csak az emlékét
böfögöm annak amit kiadtam a
fehér porcelánból kortyolok még és
csak annyit fogok kérdezni hogy
heló nincs egy rágód
 

A bejegyzés trackback címe:

Trackbackek, pingbackek:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.