Jó nyár volt az, hosszú, szerelmes és szenvedős, patakokban folyt rólam a víz három hónapig, kivéve, amikor nagyon sajnáltam magam, és vastag pulóverekbe temetkezve mászkáltam a városban, a karomat összefontam a mellem alatt, és úgy búsultam, hogy más is észrevegye, görbítettem a hátam, leszegtem a fejem, és akkor is szipogtam, ha nem folyt az orrom vagy nem sírtam.
Épp két éve volt, sütött a nap, a Balatonról akartam szabadulni.

Mert koncertre akartam menni.

Mert szerelmes voltam.

A zenekar billentyűsébe.
Lett fuvar, húsz éves Mustang, kabrió, piros, tiszta mocsok és kicsi, mint egy köpőcsésze. Lett sofőr, a tulaj, hosszú hajú, szomorú szemű, farmernadrágos. Gitározik, persze, a múltkor is láttam egy aluljáróban, de nem köszöntem neki.

Hazahoztott, kocsival, a tetőt leszedtük, szarul csináltam, de mentünk, kerülőutakon, autópályamatricára nem volt pénzünk, benzinre is csak apró. Sütött a nap, fújt a menetszél, felvette a kávbojkalapját, mert nem látott a hajátó, hajgumink meg nem volt, lehet, hogy direkt.. Néha a vezetőülés mögött turkált zenéért, kazettáért, akkor már évek óta nem láttam kazettát, nemhogy dugtam is volna valahova. Ő dugta, szólt a blues, belémégett a nyári búzamező meg a sok szürke kanyar, meg a nagyszülők és a bodzaszörp, kaptam ebédet is, vagy 3 órával később értem Pestre, mint akartam.
A kocsit megpakoltuk, legumipókoztuk a szörpöt a húst a zöldséget a mindent és mentünk Pestnek, de szar volt beérni a városba, pedig tűkön ültem, cigiztem, mintha muszáj lett volna, és úgy voltam vele, hogy ronda vagyok. Most is úgy vagyok vele, hogy ronda vagyok, csak máshogy, mint épp két éve.

Valahonnan került kismacska is, a fonott kosara még megvan, ő elveszett egy hét alatt, de gyönyörű volt, szürke csíkos, csak nyávogott folyton és kurvanehéz volt elkapni.
Mezítláb vitt haza, úgy mutatkozott be apámnak, az majd' rosszul lett, hogy ki ez a szakadt csöves, hát tényleg az volt, álmodozó szemű, hosszú hajú, farmernadrágos. Állítólag valami baja van, a fejével, vagy a fejében, én nem tudom. Nem vágta el a torkom, szóval talán nincs is neki.
Elvitt a koncertre is, gurultunk Kőbányán kabrióval, királynak éreztem magam, csak folyton visszahozta a hamut a szél, azt sem tudtam, hol vagyunk.

Mert koncertre mentünk.

Mert szerelmes voltam.

A zenekar billentyűsébe.

Nagyon sajnáltam magam, hát még, hogy nem kaptam meg, azóta sem, egyébként, ezért emlegetem még. Csak ezért, már nem kéne, de mégis, a miheztartás végett. Az emlékek, ugye.
Ülős koncert volt, hánytam tőle, még sütött bennem valahol a nap és hullámzott a kalász, nyálas volt, de valahol jólesett, bámultam a színpadot, nem érdekelt semmi, csak a szép szőke fiú a zongoránál, ittam, a sofőröm is ivott, ott is hagyta a kocsit a Deákon, nincs ezzel semmi baj, néha könnyezett a szemem, de csak a füsttől, akkor már nem tudtam sírni semmin, legalábbis ezt hittem.

Aztán jött az ősz, és a hideg szél elfújta a picsába az egészet, a nyarat is, a szerelmet is, csak a vágy maradt, meg a hideg. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.