Most azon gondolkodom, hogy vajon akkor mentem-e életemben egyedül nyaralni, de simán benne van a pakliban, hogy igen.
Második utáni nyár, ha jól emlékszem, és jól szoktam, elsőben még nem cigiztem, és elég béna voltam. Most is elég béna vagyok, de akkor még bénább.

Mindegy.

Akkor már cigiztem.

Balatonmáriafürdőre mentünk, mert a Noémi nagyszüleinek ott volt apró nyaralója, épp, hogy elfértünk annyian, sok botrányos kamaszlány, már bártak voltunk, de még hülyék, isteni párosítás.

Fenn napoztunk a tetőn, mert az jó, nekem meg akkora herpesz nőtt a számra, hogy egész nap tiszta fogkrém volt a fejem, vártam, hogy leszáradjon.

Nem.

Aztán megjött egy csomó fiú, kicsit már szőrösek, de még gyávák, fogalmam sincs, hányan, sem a nevükre, sem az arcukra nem emlékszem már, de kevesebben voltak, mint mi, persze. A többiekre buktak, rám nem, van ez így, kövér voltam és túl okos. Vagy túl hülye.

Egy idő után nagy mellényük lett, nekünk is, mert tökegyedül voltunk, és annyit ittunk meg azt ettünk, amit akartunk, és senki sem akarta megmondani, hogy mit csináljunk, az volt az első ilyen nyár.

Az egyik srác kitalálta, hogy megtanít minket arra a vicces játékra, amikor egy pohárba öntesz némi vodkát, lefeded a száját egy fél réteg szalvétával, a közepére teszel egy kétforintost, és addig kell égetni a papírt, amíg a pénz bele nem esik a vodkába. Ja és annak kell meginnia, akinél beleesik.

Hát nála esett bele, de szerintem ő akarta is ezt az egészet, nevetett, amikor meg kellett innia és nevetett akkor is, amikor az egészet ráhányta a sövényre.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.