Amikor még nem voltam tizennyolc, de akkor talán még tizennégy sem, vagy lehet, hogy annyi de, szóval régen, és lenn dorbézoltunk a kikötőben, mert anyáék otthagytak minket, akkor egyszer belekortyolhattam egy korsó búzasörbe.
Érdekelt az íze, mert a fiú (nekem akkor férfi (és még mindig az)) úgy nyelte, hogy élvezet volt nézni, és tetszett, hogy nem átlátszó, hanem szép opálos, szóval némi ártatlan pislogás után leöblíthettem vele a túrós derelyémet.
A tesóm ott ült mellettem a széken, arccal a Balatonnak tömte magába a nutellás palacsintát, évekig azon élt, mégis vékony volt, mint a vonatfütty, a göndör szőke hajából valamennyi mindig rossz helyen volt, akkor épp a szemébe lógott, kikotorta onnan, fölemelte a fejét a tányérból és megkérdezte azt a két sokat próbált, felnőtt testvérpárt, akik vigyáztak ránk a nagy szabadság alatt, hogy tudták-e, hogy merilin menson kivetette a lengőbordáit, hogy orálisan ki tudja magát elégíteni. Ebben a formában.

Mondta volna legalább, hogy le tudja magát szopni, de nem, azóta viszont közel sem fogalmaz ilyen elegánsan, bár most már mindegy, okozott pár kellemetlen percek anyáéknak, mondjuk én is, szóval most már tényleg igazán mindegy, hogy mit mondunk vagy mit csinálunk.

Már mindegy.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.