Pár évvel ezelőtt lehetett csak, de hát nem vagyok öreg.
Az első nagy szakításon túl épp.
Valahol Zánka, vagy arrafele, sokan voltunk, de mi a sráccal elmentünk kocsmázni. Ő tekert, engem a vázon vitt. Meghívott valamire, vagy sör, vagy bor, mindegy is. Talán akart tőlem valamit, talán akkor én is tőle, de az estére elmúlt - nem ez volt az első és nem is az utolsó alkalom, hogy a fiú figyelmét igen, az érzését nem vettem igénybe.
Talán másnak is elmondta már azt, amit nekem, talán nem, de jó szokás szerint elkértem a pénztárcáját, mert abból sok minden kiderül. Ma már nem lennék ilyen bátor.
Láttam egy kislány fényképét, kérdeztem, hogy kicsoda. Ő meg mondta, hogy a húga. És az unokatestvére is.
Tuti, hogy sört ivott, akkor én viszont bort.
Aztán elmesélte, hogyan halt meg az apja, hirtelen, hogyan vigasztalta a nagybátyja az özvegy anyját, és hogyan szerettek egymásba, és hogyan lett belőle a kishúga, és hogy szégyellte egy darabig. Akkor már örült neki.
Visszavitt a biciklin, aztán haza is utazott, látta rajtam, hogy másnaptól már le fogom szarni - jól látta -, nem tudom, emlékszik-e rám, vagy gondolt-e rám azóta.
Nem baj, ha nem.

De hogy mi a faszt keresett a húga képe az én fiókomban - pár hónapja találtam -, azt én sem tudom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.